Májusban osztálykirándulásra mentünk, öt napra Erdélybe. Nagyon jó volt, leszámítva egy két dolgot...Második nap egész nap szomorú voltam, senki nem beszélt velem, csak Andi. Ő rá mindig számíthattam. De se Szimi, se Emma, se Sarolta, se Panka. Azt hittem velem van bajuk. Akkorra már a lelkem sem bírta, estefelé otthon sírtam. Nem csak ez miatt, összegyűlt a sok fájdalom, és ki kellett már engednem.
Aznap ők partyztak néhány fiúval, én kimentem az udvarba Boldizsárhoz és még három fiú osztálytársamhoz, köztük Kristófhoz. Egész este velük voltam, egyszerűen semmi kedvem nem volt amazokhoz. Kint egy fa asztalnál ültünk öten, telefonoztunk, beszélgettünk...egyszer, kicsit messzebb Arnold(hozzánk képest fiatal volt, kajával próbált bevágódni mindeninél, néha vicces, néha igazán bántó tudott lenni) elkezdett rólam beszélni, hangosan. Mindent hallottam...Egyszer szóltam neki:
-Arnold, itt vagyok kint!
Nem hallotta. Mondta tovább. Kristóf srégen szembe ült velem összenéztünk, én mosolyogtam, majd hangosan kiabált Arnoldnak:
-Ne legyél már ilyen seggfej!
Arnold kijjebb lépett, látott engem, majd bement a házba. Jó érzés volt, amit tett Kristóf. Lehet ő is ugyanolya, gyenge lelkűnek lát, mint a többiek, sőt biztos, lehet ugyanúgy kibeszél...de addig örülök, amíg legalább nem előttem csinálja..
Amikor hűvösebb lett, bementünk a házba mi is..Én még egy kis ideig náluk voltam, majd takarodó volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése