Tovább néztük kik jönnek ki, de nem túl feltűnően. Egyszer csak ő is ott volt, a Pull&Bear-es pulóverében. Egyből megfogtam Andi csuklóját, elkezdtem szorítani. Egy hang nem jött ki a számon, csak néztem ki a fejemből. Elindult a másik irányba. De akkor is láthattam. Már fordultam én is el, amikor visszanézett, megpillantott és intett. Nem tudtam mit csinálok, csak mosolyogtam és én is intettem. Andi -ahogy mondta- elkezdett nevetni. Nem is érdekelt, egyszerűen csak boldog voltam. Zsoltival nem sűrűn találkoztam, hiszen nekünk a szüleink elváltak, ő apukánkkal én anyukánkkal maradtam. Két év volt köztünk, ő 10.-es volt, akárcsak Ervin.
Másnap mindent elmeséltem Karolinának, később Sziminek. Persze reggel ismételten nem volt szerencsém látni őt. Kicsit elegem volt abból, hogy én folyton törtem magam, hogy lássam őt. Zavart. Minden héten, minden Kedden egészen decemberig láttam őt élőkészítő előtt. Persze november vége felé már elkezdett busszal járni, de nem találkoztunk. Nem láttam őt, csak egy-egy pillanatra. Közben még Boldizsár is összejött Karol egyik osztály társával. Egyszerűen már nem volt senki, aki fontos lett volna számomra.
Egy csütörtöki napon, osztályfőnöki óránk volt, ültetésrend csere. Szimit elém ültették, mellém Kristóf került. Ő az a fajta fiú volt, aki ha kell kiáll magáért, igen nagyszájú és nagyképű is. Mindig eszembe jutott, hogy alsóban mennyit ült mellettem. Az első egymás mellett töltött óránkon nem volt semmi, alig szóltunk egymáshoz, de későbbre kialakultak ezek a dolgok. Egy idő után, már örültem neki, hogy mellette ülhettem. Amikor bal lábbal keltem fel, ő mindig felvidított, még ha nem is szándékosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése